2004.03.17.

MAIN ROOM

Rock City / Nottingham

A partit a rezidens Tranzit Mafia, SP arccal megáldott dj-je nyitotta meg és az első 2 óra a liquid funk jegyében telt el. Ekkor még nem voltak sokan, személy szerint azt gondoltam, hogy a szerdai időpont miatt a későbbiekben sem lesz hering effektus, de ez persze csak az én naív elképzelésem volt, mert este 11-re már mozdulni sem lehetett a Roomban és még a korlátokról is szó szerint emberek lógtak. A rezidens arcot Bassline Smith követte, aki már egy kicsit agypépelőbb dnb-t nyomott. Roni Size este 11-kor lépett szinpadra Dynamite-tal együtt. Mondanom sem kell, hogy ekkorra már mindenki örült a saját, illetve a másik fejének - vagyis annak mégsem annyira - és a még mozdulaltan lábak is elkezdtek twistelni. Pár perc elteltével pedig már a Brown Paper Bag klasszikust hallgathattuk élőben (dobbal, basszussal, nádihegedűvel) Roni Sizetól. Roni Size Talival együtt fantasztikus produkciót nyújtott és másfél órás zenélés utan, körülbelül 10 perces rendezkedést követően Andy C vette át a terepet. Dynamite-hoz ekkor csatlakozott P-fine, Fealess es E-LL es az "emészthetetlenül" jó visual effektek is. Na ami ekkor következett az már szerintem mindenki számára maga volt a pokol és a menny fúziója; négy Mc a tűzvonalban és egy dj a tűzvonal mögött; - szerintem el tudjátok képzelni milyen lehetett - leírhatatlan!
Akkor most a leíirható vizitorokról: az itteni elektronikus zenei megmozdulásokat 17-23 éves korosztály látogatja előszeretettel, persze itt is előfordulnak droidok de kisebb számban mint otthon. A biztonságiak pedig nem a security-s "üsd ahol tudod, vagy rúgdosd meg, mert akkor jó lesz neked haver!" IQ-s irányvonalat követik, hanem ennek a homlokegyenest ellenkező valtozatát részesítik előnyben. Milyen meglepő... Tehát a szembetűnő eszmei különbség az, hogy az itteni tekikatonák nem az esetleges verés lehetőségéért vannak jelen hanem, hogy segítsenek ha valami gáz van, mellékesen pedig (ha nincs gáz) élvezik a zenét, értsd: bugiznak feketefehérben, makkoscipőben.
Kb. kettőkor vette kezdetét a levezetés; rácsodalkoztam, hogy a sok ember ellenére nagyon családias hangulat volt: az amit akkor tapasztaltam hasonló érzéssel töltött el, mint anno a Daróczi utcai vagy a Royal Cafe-s partyk, ha meg emlékeztek rájuk. A sok rewind egy kicsit idegesítő volt a végére, amit egy partyarc a következő mondattal nyugtázott angolosan: "in every fucking ten minutes"... (de szerintem ez betudható a hajnali kettőharmincnak).
Hat szó (és három felkiáltójel) mint száz; ez egy egyszeri és megismételhetetlen party volt!!!